5. Fejezet

 

ÖT

 

Fordította: Red Ruby

 

Bailey

 

Amikor megállunk, kis híján meg akarom csókolni a földet. Anna és Lana odajönnek, ahogy esetlenül lekászálódom a motorról, és leveszem a sisakomat. Nyilvánvalóan előttünk ideértek.

– Jól vagy? – kérdezi Anna, pillantása Adam és köztem jár.

– Ő jól van – válaszol helyettem Adam.

A suttyó.

– Ő tud beszélni a maga nevében! – csattanok fel, hátat fordítva neki a lányok felé fordulok. – Jól vagyok. Csak haza akarok menni. Meg tudnátok adni ennek a helynek a címét, hogy tudjak hívni egy taxit?

Anna és Lana elfordítják a fejüket, hogy egymásra nézzenek.

Nem fognak segíteni nekem? Anna hibája elsősorban, hogy itt vagyok.

– Nem tudnak megmenteni téged, Bailey – recsegi Adam, odajőve mellém. – Figyelmeztettelek – nem hallgattál rám. Most velem kell szembenézned.

Felemelem a fejem és ránézek. Mindig ilyen rohadt magas volt? – Nem kell csinálnom egy átkozott dolgot sem, amit nem akarok, Rake.

Emlékeznem kell, hogy most ezen a néven fut. Arra is emlékeznem kell, hogy nem ismerem a mellettem álló férfit.

Humortalanul nevet.

És elegem van.

Megfordulok, és elkezdek lefelé sétálni az úton, előhúzva a telefonom. Kell lennie egy utcatáblának errefelé. Hirtelen megragadnak a derekamnál, és hátrahúznak egy kemény testhez.

– Beszélni fogunk Bailey. Aztán hazaviszlek, rendben? – mormogja a fülembe.

– Nincs semmi, amiről beszélnünk kellene – válaszolom, elhajtva a fejem az ajkaitól.

– De – suttogja –, van. Szóval, bejöhetsz velem önszántadból, vagy rugdoshatsz és kiabálhatsz. Ezen a ponton nem érdekel, melyiket választod.

Ujjait a nyakszirtem köré fonja, és határozottan megszorítja. – Mi veszítenivalód van? Sosem mondtam el Annának, mi történt azon az éjjelen. Valójában egy árva léleknek sem mondtam el soha. Az, hogy bíztam benned, az én viselnivaló terhem, és nem az a hiba, amit valaha újra elkövetek.

Megjegyzései egyenesen visszaküldenek arra az éjszakára, pont arra a helyre, ahová nem akartam menni.

– Baszd meg! – préselem ki magamból, megfordulok, hogy szembenézzek vele. – Szart se tudsz, Adam. Csak hagyj elmenni! Nem fogok megint találkozni a húgoddal, vagy bárki mással, aki kapcsolódik hozzád.

Tanulmányoz, és tenyerét végigdörgöli az állkapcsa mentén. Aztán egy egyszerű mozdulattal lehajol, és a vállára vet.

– Adam! – kiáltom tekeregve. – Tegyél le, te seggfej! Anna, meg foglak ölni!

Figyelmen kívül hagyom a férfiak hujjogását, ahogy besétál velem, keresztül a klubházukon. Fejjel lefelé csak rémisztő külsejű, bőrbe öltözött férfiakat látok, és zenét és nevetést hallok. Csak dühöt és zavart vagyok képes érezni. Egy kurva ruhát viselek, és ki tudja, mit láthat mindenki. Megütöm Adam combjainak hátulját, de csak annyit csinál, hogy egyszer a seggemre csap, és én lefagyok.

– Jobb, ha ezt senki sem látta – morgom, próbálom kitolni a hajamat az arcomból. Egy ajtó kinyílik, a fény felgyullad, és aztán egy ágyra hajítanak.

Az ő ágyára.

A nagyon nagy, fekete, lehetne-egy-pornó-helyszín ágyára.

Képek futnak át az agyamba, én azon az ágyon, alatta… de megrázom a fejem és félretolom őket, tudva, hogy nincs ott helyük. Elnézek az ágyról, és helyette a kérdéses férfit tanulmányozom, amitől további emlékek villannak át a gondolataimon. Hiányzik a régi Adam. Mielőtt elszabadult volna a pokol. Az Adam, akivel feküdtem volna az ágyban, a plafont bámulva, csak beszélgetve órákig. Az Adam, aki a legjobb barátom volt a világon. Fel-alá járkál a szobában, megáll, éles pillantást vet rám, aztán leveszi a dzsekijét és a földre hajítja, visszahozva engem a valóságba.

– Sosem akartalak újra látni – mondja, átfuttatva egyik kezét rövid, szőke haján. – Mégis itt vagy. A kurva klubházamban. Krisztus.

– Te hoztál ide – emlékeztetem.

– Tudom – mondja összeszorított fogai közül.

Keresztbe fonom karjaimat a mellkasomon, megölelve magam. – Anna és Lana akartak találkozni velem. Én nem kerestem fel őket. És nem akartam nemet mondani, bár tudtam, hogy kellene. Nem tudtam megbántani az érzéseiket. Még mindig fontosak mindketten.

– Tudom, de ez rohadtul nem működik, Bailey – mondja a fejét rázva. – Ez baromira túl sok. A területemen vagy, akárhová megyek, amikor minden, amit tenni akarok, hogy elfelejtsem, hogy egyáltalán létezel.

Aucs.

Miért csinálom ezt magammal?

Nem lehet meg mindenem, amit akarok, és úgy tűnik, hogy a barátság a régi barátaimmal olyasmi lesz, amit hozzá kell adni ehhez a listához. Totálisan értem, hogy ez honnan jön. Anna és Adam egy csomagajánlat. Nem lehetek benne Anna életében anélkül, hogy benne lennék Adamében. Ez túl sok. Túl sok minden. Fájdalmak, érzelmek, emlékek. Csak minden.

– Távol maradok – mondom halk hangon. – Én sem akarok itt lenni.

Emlékeztetve lenni mindarra, amit elvesztettem, mindarra, ami történt… nem jó nekem. Értem, amikor azt mondja, hogy felejteni akar. Amikor megragadsz egy helyen, ahová nem tudsz visszamenni, nem tudod rendbe hozni a múltat, el kell engedned, vagy élve fel fog falni.

Ekkor rám néz, úgy értem, igazán rám néz. Belém lát. – Miért?

– Mit miért? – kérdezem lágyan, nagyot nyelve az érzelemtől, amit zöld szemeiben látok megvillanni.

– Úgy értem – mondja összeszorított fogai közül –, miért nem akarsz körülöttem lenni? Te vagy az, aki mindent elbasztál, és most úgy viselkedsz, mintha én lennék az, aki valami rosszat tett, amikor az egyetlen dolog, amit tettem, hogy megbíztam egy nőben, aki nyilvánvalóan nem tudta zárva tartani a lábait.

Mielőtt gondolkodnék, talpra pattanok, és arcon csapom. Senki sem beszél így velem. Senki.

Szemei összeszűkülnek, de még csak meg sem rezzen, vagy emeli fel a kezét, hogy megdörzsölje az arcát. Ehelyett csak bámul rám hévvel a szemeiben.

– Haza akarok menni. Most! – követelem, megérintve mellkasát a kezemmel. – Ha valaha egy ponton törődtél velem az életedben, kijuttatsz innen.

A torka dolgozik, ahogy nyel. Rájött, hogy éppen átlépte a határt? – Rendben, akkor menjünk.

Megkönnyebbülten kifújom a levegőt, aztán követem őt ki a klubházból.

Senkinek nem nézek a szemébe.

Nem köszönök el.

Csak elhúzok innen a fenébe.

* * *

Átadom Adamnek a sisakját, aztán besétálok a felhajtómon anélkül, hogy visszanéznék.

– Bailey – mondja, amitől megfordulok és ránézek.

– Mi az? – kérdezem halkan, csak azt akarom, hogy a ma estén legyünk túl. Szeretem azt hinni, hogy egy erős nő vagyok, de ennyi volt, amit el tudtam viselni.

Meg vagyok lepve, amikor besétál a felhajtómon, és megáll előttem. – Tudod, próbálok nem seggfej lenni veled, tényleg próbálok. De amikor látlak, az agyam kurvára elborul, és nem tudom kontrollálni az érzelmeimet. – Felsóhajt. – Te vagy az egyetlen ember, aki körül ez történik, és ez egy gyengeség.

– Gyengeség? – kérdezem, nem vagyok biztos benne, hogy érti pontosan.

– Érzelmet mutatni, az gyengeséget mutatni – mondja a szemembe nézve. – Ha két ember dühös, és az egyik csendben áll, mialatt a másik őrjöng és tör-zúz, mit gondolsz, ki a mentálisan erősebb?

– Számít, hogy ki az erősebb? – kérdezem, oldalra döntve a fejem. – Felteszem, a halk lenne az, de akkor ő mindent bent tartana, és az lassan felfalná őt. A férfi, aki dühöngött és reagált, talán kevésbé kontrollált, de kiadta az összes érzelmét, szóval azok nem fogják őt lerombolni.

– Igen, nos… – mondja lenézve a lábára. – Miattad dühöngök. Miattad szarságokat érzek, amiket nem akarok érezni.

Nagyot nyelek a hangjában lévő érzelemre.

– Megvárom, amíg bejutsz, és bezárod az ajtót – mondja, de nem mozdulok. Csak a szemébe nézek, nézem, hogy mennyi van még az én Adamemből ott.

– Bailey, menj! – suttogja, összeszűkülő szemmel.

Bólintok, és lassan a bejárati ajtómhoz sétálok.

Épp be akarom zárni, amikor hallom, hogy azt mondja: – Segítene, ha nem volnál olyan kibaszottul gyönyörű.

De ez a képzeletem kellett, hogy legyen, igaz?

Becsukom az ajtót, bezárom, megfordulok, és nekidőlve összerogyok. A lélegzetem zihálásként jön, ki és be, ki és be gyors szuszogásként. Összeszorítom a szemeimet, érzelmek rohannak át rajtam. Múlt fájdalmak szellemei, régi sebek, amelyek most újra szétnyíltak. Miért kellett ennek történnie? Nem akarok mindezzel megküzdeni. Végre jó helyen voltam, és most… Nem fogom hagyni, hogy ő lerombolja ezt! Olyan dühössé tesz, de aztán amikor csak beszél… valami mást érzek miatta. Valamit, amit el kell temetnem. A harag, igen, azt meg tudom érteni. A többi érzelem – nem, nincs rá szükségem, hogy azokra koncentráljak. Azok nem léteznek. Meg kell tanulnom, hogyan ne hagyjam őt a bőröm alá kúszni.

Évek teltek el, mondom magamnak újra és újra.

A múlt csak akkor bánthat, ha hagyom.

Erősebbnek kell lennem.

Amikor irányítás alá vonom a lélegzetemet, összeszedem magam, veszek egy hosszú, forró zuhanyt aztán megyek, és felszedem az alvó Carát Tia házából. Ágyba rakom, mellém, közel bújva.

De még akkor sem jön az álom.

Csak visszajátszom a szavait a fejemben, újra és újra, végtelenítve.

Az egyetlen dolog, amit tettem, hogy megbíztam egy nőben, aki nyilvánvalóan nem tudta zárva tartani a lábait. Az egyetlen dolog, amit rosszul tettem. Az egyetlen dolog.

Fogalma sincs, és az én hibám, hogy nincs.

Az igazság az, hogy én védtem valakit, aki nem érdemelte meg. Adam haragja, keserűsége és mérge – nem érdemeltem meg őket.

Miért nem mondom csak el neki? Nem akarok visszamenni oda, de így sem folytatódhat.

Az igazság szabaddá tesz engem, de le fogja igázni Rake-et.

Nem akarom őt bántani, de most csak magamat bántom.

Mi a fenét fogok csinálni?

* * *

A következő alkalom, hogy látom Adamet, néhány héttel később van. A rossz helyen, a rossz időben – megint.

Miután felveszem Carát a suliból, és elviszem őt a táncórájára, túl fáradt voltam, hogy főzzek, így elhatároztam, hogy megállok az egyik étkezdénél, amit útba esik hazafelé. Ha figyeltem volna, és láttam volna a két motort kint előtte, megfordultam volna. De nem figyeltem. Szóval itt vagyok, ülök szemben a bokszban a lányommal, várva a rendelésünkre, mialatt Adam és az egyik motoros barátja két nővel ül, eszik, nevet és általánosságban kellemetlenek. Még nem láttak meg engem, és remélem, hogy ez így is marad.

– Milyen volt ma az órád, mami? – kérdezi tőlem Cara édesen.

Arckifejezésem ellágyul ahogy ránézek, aggodalmaim elpárolognak. – Nagyszerű volt, Cara. A diákjaim megtanulták az ábécé egy új betűjét. Milyen volt a te napod?

– Jó! – ragyogja. – Könyvtár nap volt, szóval szereztem egy új könyvet.

– Melyik könyvet szerezted meg? – kérdezem tőle, épp ahogy a pincérnő kihozza az italainkat.

– Köszönöm – mondom a fiatal lánynak, aztán várakozóan nézek a lányomra.

– Köszönöm – mondja neki Cara, aztán elkezdi kortyolni a tejturmixát.

– Szívesen! – A lány mosolyog, aztán elhagyja az asztalunkat.

– Ez egy könyv egy unikornisról – folytatja Cara, letörölve a tejet az ajkairól a kézfejével. – Olvashatjuk ma este?

– Persze – mondom neki, játszadozva a szívószállal a gyümölcslevemben. – Vacsora és fürdés után.

Hirtelen tekinteteket érzek magamon, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne nézzek az irányukba. Az ő szögükből látnak engem, de Carát nem.

Talán csak úgy csinál majd, mintha nem ismerne.

Vagy ez csak egy vágyálom?

Hallom Adam barátját, a kopasz fickót kiáltani: – Hová mész Rake?

Francba.

Idejön?

Nem akarok odanézni és ellenőrizni.

Goromba lesz velem a lányom előtt?

Megölöm, ha ezt teszi, de hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy ezt tenné.

– Mit csinálsz itt, Bailey? Miért vagy ott minden alkalommal, amikor megfordulok? – hallom morogni. Érzem, hogy mindenki az étkezdében engem bámul. Isten verje meg a pasit. Muszáj volt ilyen hangosnak lennie? Adam sosem törődött azzal, hogy az emberek mit gondolnak, de én nem akarok ilyen figyelmet így, itt a lányommal.

Még a fejemet sem emelem fel. – Mi? Az étkezde is a tiéd?

– Cuki – válaszolja, hangja most közelebbi. – Lehetne, ha akarnám.

Egoista rohadék.

Felnézek, és látom, hogy majdnem az asztalunknál van. – Nos, amíg nem a tiéd, talán csak magamra hagyhatnál.

– Kivel vagy itt? – kérdezi, aztán megáll, amikor meglátja Carát ott ülni, kíváncsi barna szemekkel felkukucskálva rá.

– Ki az a csinibaba, Rake? – kiáltja a barátja.

Adam a barátjához fordul, és azt mondja. – Fogd be… – visszafordul Carához, bocsánatkérő kifejezéssel az arcán, aztán helyet foglal mellettem, vele szemben.

– Sosem mondtad, hogy van egy gyereked – mondja, hangja most gyengédebb, ahogy áthatóan tanulmányozza Carát.

– Honnan tudod, hogy az enyém? – kérdezem tőle.

– Pont úgy néz ki, mint te – mondja egy kis mosolyt vetve Carára. – Én Ra… Adam vagyok. Mi a neved, kedvesem?

– Cara – válaszolja a lányom, egy bizonytalan pillantást villantva Adamre.

– Az egy szép név – mondja neki Adam őszintén. – És mennyi idős vagy, Cara?

Pontosan tudom, hogy hová tart ezzel Adam, de téved. Cara nem az ő gyereke.

– Hat vagyok.

Szinte látom, ahogy gondolatban kiszámolja, mennyi idő telt el, mióta együtt voltunk. Ha Adamé volna, legalább hét évesnek kellene lennie.

– Nem a tiéd – mondom az orrom alatt, így csak ő hallhat, próbálom kihúzni a nyomorából.

– Persze, hogy nem – mondja egy lágy, mégis keserű hangon.

Fogalma sincs. Semmiről.

Hadd legyen keserű – nem érdekelhetne kevésbé. Nem tartozom neki semmivel.

Vagy legalábbis ez az, amit magamnak mondok.

Az ételünk megérkezik, és Adam csendesen vár, ahogy a pincérnő leteszi.

– Köszönöm – mondja neki Cara udvariasan, mialatt én ugyanezt teszem. A pincérnő mosolyog, aztán Adamre kacsint, mielőtt elmegy. Figyelmen kívül hagyom a féltékenységet, ami megrohamoz, mert nincs joga ott lenni.

– Figyelj, Bailey – kezdi, egy kicsit kellemetlennek tűnik. – Anna és Lana nem beszélnek velem rendesen, az óta az éjszaka óta….

Megdörgöli a nyakszirtjét, aztán figyeli, ahogy Cara felvesz egy sült krumplit, és a szájába dobja. – Szeretnél egy kicsit, Adam? – kérdezi tőle - mindig figyelmes.

– Nem, köszönöm – mondja neki mosolyogva. – Udvarias kis dolog vagy, ugye? Apukád biztos büszke rád.

Cara arca hirtelen elkomorodik, és én megrúgom Adam lábát a bal lábammal.

– Nekem nincs apukám – suttogja szomorúan.

Adam arckifejezése ellágyul. – Nos, ez az ő vesztesége, mert te egy csinos, kedves kislány vagy.

Cara felemeli az arcát. – Ezt mondja anyu is.

– Anyukádnak igaza van – mondja Adam, aztán felém fordul, míg Cara folytatja az evést. – A saját húgom nem hajlandó beszélni velem. Lana gonosz pillantásokat vet rám, amire nem is tudtam, hogy képes. Látni akarnak téged. Távol maradok, rendben? Megtartjátok a csajok éjszakáját, vagy akármit. Amíg néhány férfi ott van veletek, nem csinálok semmi szarságot.

– Rendben van…

– Bailey – mondja sóhajtva. – Veled akarnak lenni, épp annyira, amennyire te velük.

Bólintok, megadva magam. – Akkor oké. Szeretném.

– És Bailey?

– Igen?

Nem kerüli el a figyelmem, ahogy az állkapcsa megfeszül. – Maradj távol Talontól.

Kinyitom a számat, de aztán becsukom. Nem fogom alátámasztani a megjegyzését egy válasszal. Távol maradok Talontól, mert nem kedvelem úgy, nem azért, mert ő azt mondta. Nem akarok semmi szükségtelen zűrt kezdeni senkivel, különösen nem Anna és Lana miatt.

Bólint, mintha tudná, hogy keresztülvitte az óhaját, aztán a lányomra néz. – Örülök, hogy megismertelek, Cara.

– Én is, Adam.

Adam hátratolja a székét, feláll, és visszatér az asztalához. Négyesük pillanatokkal később távozik.

Próbálok nem a gyönyörű nőre nézni Adam oldalán.

Minden alkalommal, amikor látom őt, másik nővel van. Ennyire cserélhetőek számára? Pont, ahogy én voltam. Belém csap, hogy mennyire megváltozott, mennyire nem ismerem többé.

Ő már tényleg nem Adam többé.

Ő Rake.

Amikor Cara és én befejezzük az evést, megyek, hogy kifizessem a számlát, csak hogy rájöjjek, már rendezve van.

Ez az ő módszere a bocsánatkérésre?

Nem tudom.

Egyáltalán nem akarok rá gondolni.