16. Fejezet

 

TIZENHAT

Fordította: Red Ruby

 

BAILEY

 

Egy héttel később

 

– Nem hiszem, hogy túl nagy kérés, hogy viselj pólót, amikor a lakásban mászkálsz – mondom csípőre tett kézzel.

Mert komolyan, van, ami már túl sok nekem.

– Még csak nincs is itt senki, mi a kibaszott probléma? – kérdezi, kinyitja a hűtőt, és kivesz egy üveg vizet.

– Én itt vagyok – mutatok rá.

Becsukja a hűtőt, és közelebb lép hozzám, sarokba szorít a pultnál. – Mi a gond, Bailey?

Nyelek. – S-semmi gond. Te sem látsz engem félmeztelenül mászkálni. Ez kölcsönös udvariasság!

Kinyitja az üveget, és iszik egy kortyot. Csak annyit tudok tenni, hogy bámulom a torkát, kigyúrt karjait és mellkasát, ahogy várok rá, hogy folytassa.

– Ez nem olyan, mintha nadrág nélkül sétálgatnék – mondja, miután lenyel egy kortyot, és visszateszi a kupakot.

Nem, visel nadrágot.

Farmert, valójában.

Farmert, aminek kicseszettül illegálisnak kellene lennie.

Mélyen a csípőjén, a felső gomb kigombolva.

– Rake, én…

Lehajtja a fejét. – Bailey, mi az igazi probléma? Annyira be vagy indulva, mint én? Mert én azóta keményen járok, mióta kibaszottul újra láttalak, szóval, ha nekem szenvednem kell, akkor neked is.

– Várj… mi? – nyögök. – Mert tuti, hogy volt egy kimondatlan szabályunk, hogy ne hozzunk fel ilyen szarságokat egymás társaságában.

Rake kifújja a levegőt, aztán elég közel mozdul, hogy arcát a hajamba temesse. – Basszus, Bailey. Gondolod, hogy nekem könnyű látni téged, mindazok után, amink volt, úgy, hogy nem érinthetlek meg? Meg akarlak téged dugni, megbüntetni, és imádni egyszerre. Bántani akarlak; el akarom venni a fájdalmadat. Azt akarom, hogy érezd, amit én éreztem, amikor elvesztettelek, és meg akarlak menteni, mindezt egyszerre.

– Gondolod, hogy nekem nem fájt? – lehelem, mélyen zöld pillantása mélyébe nézve. – Elpusztítottál. Megtörtél.

– Te vagy, aki csalt, Bailey –mondja fogcsikorgatva, a hangja rekedt. –Én hűséges lettem volna hozzád a halálom napjáig.

Nem kellett volna elfogadnom a szavait – számon kellett volna kérnem rajta az igazságot azonnal, de nem tettem. Talán ettől gyáva vagyok, nem tudom, de azt tudom, hogy amikor minden előjön, rosszabb lesz, mint most. Rake az én utálatomról tovább fog lépni arra, hogy magát utálja, és talán egy balek vagyok, talán jobban szeretem őt, mint magamat, mert azt hiszem, előnyben részesítem, hogy engem utál. Ez gyengévé tesz? Vagy erőssé? Nem tudom. Tudnia kell az igazat, tudom. Noha nincs megfelelő idő, vagy mód elmondani, de el kell mondani. Rég el kellett volna.

– Ahogy én is – mondom olyan keserűséggel, hogy megdönti a fejét, és a szemeimet kutatja. – Azt hittem, azt mondtuk, hogy nem érintjük a múltat.

Hasizmai a gyomromhoz érnek. Ajkai az enyémekhez közel mozognak, de nem érnek hozzájuk.

A szemei még mindig kutatnak.

Nem tudom, mit keresnek, vagy mit fognak találni.

Bezárja a kettőnk közti távolságot, ajkait az enyémekre nyomja. Azt akarom, hogy elmélyítse a csókot, ahogy régen tette, de nem teszi, és tudom, hogy ez azért van, mert az engedélyemre vár. Megadom neki azzal, hogy megszívom az alsó ajkát. Ezután bármi megtörténhet.

Felkap, és a pultra ültet, míg nyelve a szám belsejébe siklik. Úgy csókol, ahogy sosem csókoltak korábban, olyan intenzitással és szenvedéllyel tele, de szinte mintha még mindig érezném a megbánás és keserűség ízét.

Nem veszem figyelembe.

Felnyúlva a nyaka köré fonom karjaimat, és közelebb húzom.

Érzem őt, ízlelem őt – emlékszem rá.

A jobb kezem lecsúszik a hátán, érzem ott az izmokat. Pont a feneke fölött megállok, de aztán hagyom, hogy az ujjaim oda is barangoljanak, megszorítsák feszes gömbjeit. Rake elkezd lefelé csókolni az állkapcsomon, aztán a nyakamon. Amikor eléri azt a pontot, kész vagyok rá, hogy könyörögjek neki, hogy dugjon meg itt, most azonnal. De nem teszem. Mert nem tudom, hogy fogok érezni utána ezzel kapcsolatban.

– Rake – suttogom.

– Várj – mormolja, folytatja a csókokat keresztül a kulcscsontomon.

Lehunyom a szemeimet, érzek, nem gondolkozom, és amikor lehúzza a melltartómat, és beszívja egyik, majd másik mellbimbómat a szájába, nem állítom meg. Nem, ehelyett hajába fűzöm az ujjaimat, és közelebb húzom, sürgetem.

Felcsúsztatja kezeit a combomon, megemelve vele a ruhámat, aztán egyik ujját becsúsztatja a bugyimba.

– Olyan nedves – nyögi, gyengéden ráharapva a bimbómra, mielőtt hátramozdul.

Amikor hátradönt a pultra, széttárja a combjaimat, és letépi a bugyimat sikeres, gyors mozdulatokkal, élvezet és fájdalom közt tépelődök.

Az élvezet, amit a testem akar, és a fájdalom, amit a szívemnek kell kezelnie utána.

Felfelé csókolja a combjaimat.

– Rake – mondom zihálva.

Hátrahúzódik, és rám néz. – Ne állíts meg, Bailey! Basszus. Ki kell egymást dolgoznunk a szervezetünkből, máskülönben a feszültség kurvára meg fog minket őrjíteni. Olyan jól fogod magad miattam érezni, hogy arról fogalmad sincs.

Szavai olyanok, mintha egy vödör jeges víz borult volna a fejemre.

– „Kidolgozni egymást a szervezetünkből”? Mint mi, egy egyéjszakás kaland? Megdugjuk egymást, aztán úgy teszünk, mintha sosem történt volna meg? – kérdezem, állkapcsom megfeszül. Összezárom a lábaimat, és lerántom a ruhámat, aztán rendbeszedem a melltartómat, eltakarva melleimet előle.

Félrenéz. – Mit vársz tőlem, Bailey?

– Ennél több tiszteletet! – csattanok fel, mindkét kezemet a mellkasára teszem, és megtolom. – Mozdulj!

– Bailey…

– Azt mondtam, mozdulj! – mondom összeszorított fogaim között. – Most!

Mozdul.

Leugrok a pultról, és a szobámba sétálok.

Megállok, amikor hallom, hogy azt mondja: – Kurvára összetörted egyszer a szívem, és ha azt hiszed, hogy újra meg fogom adni ezt a hatalmat neked, akkor elbízod magad.

Fogalma sincs.

Kurvára fogalma sincs.

És itt vagyok én, próbálom védeni őt az igazságtól.

Miért?

Miért helyezem őt magam elé?

Miért védek egy férfit, akinek nem ügy az arcomba vágni újra és újra azt, amiről azt hiszi, hogy tettem?

Megpördülök, és visszasétálok hozzá. – Tudod mit? Hadd derüljön ki minden!

– Gyerünk – mondja lenézve rám. – Veszekedtünk, ahogy mindig tettük. Elmentél valami kurva partira, hogy visszavágj nekem, és dugtál az első fickóval, aki feléd nézett, ugye?

Ezen a ponton vöröset látok.

Kibaszottul fortyogok.

Nem, vérzek.

Nem látja a vért, ami gyakorlatilag minden porcikámból csöpög?

Visszakerültem arra a hét évvel ezelőtti éjszakára. Az éjszakára, ami mindent megváltoztatott.

A csípőmet rázom, hagyom, hogy a szoknyám fodrai körülöttem forogjanak. Christa újabb italt ad nekem.

– Ez az utolsó – mondom neki a zenén át. Vissza kell jutnom Adamhez, mert tudom, hogy valószínűleg most épp engem keres. Lázadásként, miután Adam és én összevesztünk, úgy döntöttem, hogy elfogadom Christa ajánlatát, hogy jöjjek el erre a bulira, de nem szándékoztam sokáig maradni. Nem szerettem sehová menni Adam nélkül, hogy őszinte legyek, nem számít, ettől mennyire hangzom úgy, hogy rászorulok, ez volt az igazság. Nem csak, hogy biztonságban éreztem magam miatta, de ő volt a legjobb barátom is. Hány lány olyan szerencsés, hogy elmondhatja ugyanezt?

– Soha nem csinálsz semmi szórakoztatót – duzzog Christa. – Olyan, mintha férjezett nő lennél.

Ajkaim megfeszülnek. Nem ismer elég jól, hogy ilyen véleményt hozzon, de az sem tetszik, hogy ez a ribanc elítél. Nem voltunk jó barátok, vagy valami, inkább ismerősök.

– Olyan, akire mindenki féltékeny – vetettem oda. Mindenki Adam és én akart lenni – ez nem volt titok. Láttam az irigy pillantásokat a többi lánytól. Adam a legdögösebb fiú az iskolában, és teljesen az enyém.

Christa arckifejezése valódi érzelmet tükröz egy pillanatra, mielőtt felölti pókerarcát. Ebben a pillanatban tudom, hogy nem kellett volna ma este idejönnöm. Hülye voltam, hogy egyáltalán fontolóra vettem. Ledöntöm az italom maradékát, megtörlöm a számat a kezemmel, előhúzom a telefonom és bekapcsolom, hogy hívjam Adamet, hogy jöjjön, és vegyen fel. De ekkor, hirtelen, nem érzem magam túl jól.

– Christa – motyogom. – Tudnál szerezni nekem egy kis vizet, kérlek?

– Persze – mondja, egyedül hagyva a ház emeleti teraszán. Milyen sokat ittam? Hirtelen részegnek érzem magam, sokkal részegebbnek, mint amennyit ma este fogyasztottam. Ügyetlenkedem a telefonommal, de az ujjaimat nehezen tudom munkára bírni.

Mi a fasz?

– A-Adam – suttogom magamnak.

Minden elfeketedik.

* * *

 

Amikor magamhoz térek, olyan, mintha egy horrorfilmben lennék. A látásom zavaros, és a fejem kába. A hátamon vagyok egy ágyon. A mennyezetre bámulok. Repedések vannak ott. Nem tudom, miért fókuszálok azokra, de azt teszem. Egy férfi van rajtam.

Próbálok sikítani, de nem jön ki semmi.

Küszködök.

Hányingerem van.

Gyengének érzem magam.

A hangos zajon és a fejemben lévő zúgáson keresztül meghallom a hangját, és elmosolyodom.

Adam eljött, hogy megmentsen.

Mindent jobbá fog tenni.

Csak hogy nem teszi.

Ehelyett csak ott hagy a poklomban.

* * *

 

Ez az. El kell mondanom neki most. Bassza meg, és hogy mit hisz, mit tud.

– Veszekedtünk, igen. Elmentem egy buliba, igen. Ittam kábé két italt, és akkor hívni akartalak, hogy gyere, vegyél fel. Nem akartam ott lenni, veled akartam lenni. – Veszek egy mély levegőt, tudom, hogy a következő részt különlegesen nehéz lesz kiadni. Rake várakozóan figyel, arckifejezése nem árul el semmit.

– Christa adta nekem az italokat – folytatom. – Tudod, nem ismertem őt jól. Mókás csajnak tűnt, bár láttam őt, hogy megnéz téged, de akkor minden lány ezt csinálta – vidámság nélkül felnevetek. – Kurvára be voltam drogozva, Adam. Elkábítva. Elájultam, és amikor magamhoz tértem, megerőszakoltak. Egyáltalán nem voltam benne. Amikor hallottalak bejönni a szobába…, azt hittem azért vagy ott, hogy megments. De. Te. Otthagytál. Engem.

Megütöm a mellkasát a kezemmel. – Kurvára otthagytál! Meg kellett volna mentened engem! Miért nem mentettél meg?

Könnyek kezdenek legördülni az arcomon, és végre hagyom őket hullani. Nem rejtem el őket, nem nyomom el őket, magamévá teszem őket. Elfogadom. Ezek a könnyek, ezek én vagyok, az én fájdalmam. A szenvedésem szimbólumai. És ahogy hagyom őket lecsepegni, szabadon engedem magam, végre valahára lekerül a súly a vállamról. Igazából érzem a pillanatot, amikor a fájdalom rólam rá száll.

Arckifejezése eltorzul, szemöldöke összeszalad. Szemei megteltek fájdalommal, mindent elárasztó rettenet terjedt szét jóképű arcán.

Érzi.

Megdörgöli a mellkasát a tenyerével.

Igen, érzi.

Nem akartam elmondani neki, nem akartam, de most már megtörtént. Tudja. A helyzet az, hogy nem számít, mi van, egy tényt tud rólam. Egy tényt, ami mindig igaz volt, attól a naptól, hogy találkozott velem, a halálom napjáig.

Sosem hazudok.

– És a legrosszabb rész – mondom a könnyeimen keresztül –, mindezek után. Lefeküdtél a lánnyal, aki bedrogozott engem. És kérkedtél vele előttem.

– Bailey – suttogja, az egy szó olyan törött, olyan nyers, oly fájdalommal teli, hogy tartani akarom őt, de nem teszem.

Mert ez alkalommal magamat kell védenem.

A szobámba szaladok, és bezárom az ajtót mögöttem.

Ekkor arcomat a párnámba temetem, és egyszerűen sírok.