13. Fejezet

 

TIZENHÁROM

Fordította: Red Ruby

 

Bailey

 

Cara felkap egy szelet pizzát, a szemét le sem veszi Rake-ről. – Te most velünk laksz?

– Igen – mondja Rake gyengéden, megrágja és lenyeli saját falatját.

– Miért? – kérdezi Cara kíváncsian, barna szemeit le nem véve róla.

Azt gondolva, hogy Rake azt akarná, hogy én válaszoljak, nyitnám a szám, amikor közbevág.

– Mert szükségem volt egy helyre, ahol maradjak, és anyukád volt olyan kedves, és felajánlotta – mondja, egy jókedvű pillantást villantva rám.

– Anyukám nagyon kedves – mondja Cara biccentve. – Örülök, hogy itt vagy, Adam.

Várom, hogy azt mondja neki, ne hívja őt így, de nem teszi.

– Köszönöm, Cara – mondja, szemei megenyhülnek. – Sokat lógsz együtt azzal a fiúval, ugye?

Cara arca felderül. – Rhett-tel? Igen, ő a legjobb barátom.

Rake bólint, merengőnek tűnik. Mi jár a fejében?

– Hozhatok valamit inni, Adam? – ajánlja fel a lányom.

Rake felém fordítja ekkor a fejét, és kuncog. – Szeretném, Cara. Köszönöm. – Cara felkel, és a konyha felé indul.

– Kurva életbe, Bailey – motyogja az orra alatt.

– Mi az? – kérdezem, eltűnődve, hogy miről maradtam le.

Becsukja a pizzás dobozt, és testével felém fordul. – Középiskolában. Emlékszem, egy nap elmentünk vacsorázni egy étterembe, és ezek a kölykök kis szarosok voltak. Felém fordultál, és azt mondtad, hogy amikor gyerekeid lesznek, jól neveltek és udvariasak lesznek, nem szemtelenek, elkényeztetettek és hálátlanok.

Emlékszem arra a napra. Igazából azt mondtam, hogy gondoskodni fogok róla, hogy a mi gyerekeink ne legyenek olyanok, de a dolgok nyilvánvalóan nem a terv szerint mentek.

– Cara jó gyerek – mondom. – A legjobb dolog, ami történt velem.

– Ő csodálatos – mondja őszintén, Carát figyelve, ahogy üdítőt tölt neki a konyhában. – Egy kicsit Cloverre emlékeztet, az attitűdje nélkül. Nagyszerű anya vagy, Bailey. Persze mindig tudtam, hogy az lennél.

Próbálom lenyelni a hirtelen nőtt gombócot a torkomban. – K-köszi.

– Sosem beszélsz az apjáról.

Szemeim kitágulnak. – Nincs sok mesélnivaló. A neve Wade. Amikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok, azt akarta, hogy semmi köze ne legyen hozzá. Azóta nem láttam – nem mintha akartam volna – de azt hiszem így a legjobb. Nem voltam jó passzban akkor, önpusztító voltam, és tükrözték ezt a férfiak, akiket akkoriban választottam.

Pillantása megkeményedik, ahogy azt motyogja: – Csak meg kell adnod nekem a teljes nevét.

És akkor mi lesz? Bántaná? Épp megkérdezném, hogy pontosan mit tenne vele, amikor Cara visszajön az asztalhoz két csészével. Az elsőt nekem adja, a másodikat Rake-nek.

– Köszönöm – mondja neki Rake, kortyolva egyet.

– Szívesen – válaszolja Cara vigyorogva. – Megyek, és most töltök magamnak.

Megint itt hagy minket, és Rake és én váltunk egymással egy pillantást.

– Mindent jól kezeltél ma – mormolja, fogaival az ajakkarikájával játszik.

– Be voltam szarva – mondom halkan. – Örülök, hogy úgy látszott, mindent kézben tartok.

– Bárki merészelt hozzád érni, meg fog fizetni, ugye tudod? – jelenti ki, hangja acélos. – Elbaszták, amikor úgy döntöttek, téged vonnak be ebbe.

– Egy kicsit aggódom – úgy döntök, hogy bevallom neki. – Mi van, ha Cara után jönnek? Nem tehetem ki őt veszélynek.

– Nem fogom hagyni, hogy bármi történjen veletek – ebben bízhatsz bennem, oké? Még aggódnod sem kell, a lányod mindig meg lesz védve.

Bólintok, hiszek szavainak. A helyzet az, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy akarod, és bár hallom a hangjában az elszántságot, hogy biztonságban tartson bennünket, nem igazán ígérhet valami ilyesmit, amikor a sorsnak lehetnek más tervei.

– Mami, nézhetünk együtt ezután egy filmet? – kérdezi Cara, leülve a saját rózsaszín csészéjével. Elnézek Rake-ről, és észreveszem az üdítőfoltokat Cara fehér pólóján, ami azt jelenti, hogy határozottan kilöttyintette, amikor töltött, de figyelmen kívül hagyom, tudva, hogy szeret független lenni.

– Iskolanap van – emlékeztetem. – Fürdésidő, és lefekvés neked.

Felnéz ekkor Rake-re, legjobb kiskutya-tekintetét veti rá.

Rake kuncog, és megérinti az orrát a mutatóujjával. – Félek, anyukád a főnök, Cara.

Cara duzzog – Oké. Habfürdőzhetek?

Bólintok. – Igen, az jó. Menj és vetkőzz le, és én is jövök feltölteni a kádat.

Elsétál, és mindketten őt figyeljük.

– Feltakarítok – jelenti be Rake. – Te rendezd az angyalt.

– Angyal? – kérdezem felhúzva az egyik szemöldököm.

Vállat von és vigyorog. – Ők Clovert Hercegnőnek hívják, azt hiszem, az Angyal illik Carához.

Megrázom a fejem és rámosolygok.– Azt hiszem, igazad lehet.

– Nézz ránk – mondja egy kicsit mogorván, körbepillantva a szobában, mielőtt rám néz. – Mindannyian kijövünk egymással, a francba.

– Azt hiszem, ha a jelenben maradunk, jól ki fogunk jönni – vallom be, felállva a székemből. – Amikor felhozzuk a múltat… Azt hiszem, egyikünk sem akar oda visszamenni. És mindketten más okból.

Elnéz. – Igen, én csak… feltakarítok. Hol fogok aludni?

– Alhatok Carával, és tiéd lehet az ágyam –  javaslom. Csak két szoba van ágyakkal a házban… a harmadikat játszószobává alakítottam. – Franciaágya van a szobájában, szóval az jó.

– Nem veszem el az ágyad – mondja Rake, megbántottnak tűnik. – A kanapé jó nekem.

– Ne legyél nevetséges – mondom felemelve a kezem. – Mindkét ágy franciaágy – nincs rá ok, hogy ne osztozhatnék a lányommal.

Rake feláll és betolja a székét. – Hol vannak a takarók? Megágyazok a kanapén.

A levegőbe vetem a kezeimet. – Nem alszol a kanapén.

– Tuti, hogy de igen – válaszolja azonnal, teljesen nyugodtan.

– Még mindig makacs vagy, látom. És irritáló! – csattanok fel. – És bonyolult.

– És te még mindig szeretsz harcolni a harc kedvéért. Még mindig felizgat, ugye? –  kérdezi, szemében jókedv… és még valami pislákol. Valami, amiről úgy teszek, mintha nem látnám.

Megköszörülöm a torkomat. Régen harcoltam vele a harc kedvéért… és a kárpótló szexért. De csak azért, mert úgy gondoltam, ez egy kicsit megfűszerezi a kapcsolatunkat. Mit mondhatnék? Hülye tini voltam. És mégis, a vonzás, hogy vitát kezdjek vele, még mindig ott van. Ja, az utolsó dolog, amit tennem kell, hogy visszaessek a régi kerékvágásba.

– Elviszem Carát fürdeni –  jelentem be.

A fürdőszobába viharzom, egész idő alatt az orrom alatt motyogva.

Mennyi ideig is marad itt? Az, hogy itt van a lakásomban, az életemben, csak arra emlékeztet, hogy mi-lett-volna-ha.

Nincs rá szükségem, hogy azokra gondoljak.

* * *

 

A következő este sertésszeleteket készítek.

Rake kedvence. Nem kérdezem meg magamtól, miért csinálom ezt – csak csinálom.

Amikor meglátja, hogy mit készítettem, elvigyorodik és megpuszilja a fejem tetejét. – Kurvára ínycsiklandónak néz ki – mondja, összedörzsölve a tenyerét. – És tudom, hogy még jobb lesz az íze.

Azt mondom a szívemnek, hogy keményedjen meg, hogy nincs joga a torkomba ugrani.

– Meglátjuk – mondom, próbálom eljátszani, hogy közvetlen közelsége nem hat rám.

– Meg fogjuk – mondja, engem tanulmányozva. Félrenézek, és találok valamit, hogy elfoglaljam magam, így nem kell ott állnom, és éreznem a köztünk sugárzó feszültséget.

Megkeverem a rizst.

Eltolja a hajamat a nyakamról, és azt mondja: – Gyönyörűen nézel ki ma – mondja, majd elhagyja a szobát.

És én végre megengedem magamnak, hogy lélegezzek.

* * *

 

Következő reggel félálomban sétálok be a konyhába, és felteszek némi vizet forrni.

– Jó reggelt! – jön a mély hang mögülem, megugrasztva engem.

Kezemmel a mellkasomon körbefordulok, és szembenézek vele. – Szent szar! Megrémisztettél!

– Jól aludtál? – kérdezi, de nem tudok válaszolni, mert túlzottan elfoglal meztelen mellkasának látványa.

Édes babám, Jézus!

A leghatározottabb hasizmok, amiket valaha való életben láttam. Egy hatkockás. Hatkockás hasa van. Úgy értem, mindig tónusos volt, és izmos, de most…

Hogy bassza meg!

Nem túl vaskos, még mindig vékony, de olyan nagyon kidolgozott. Az ujjaim fájnak, hogy bejárjanak minden domborulatot. A nyelvem ugyanezt akarja tenni.

Tetoválásokkal van fedve, és szeretném megismerni mindegyik mögött a történetet.

Azta!

Nyugodtan mondhatjuk, hogy hibátlan, legalábbis külsőre.

– Bailey – hallom mondani, ami kiszabadít Rake pompás testének kábulatából.

– Uhh, igen? – motyogom, még mindig sima bőrét bámulva.

– Bailey! – ismétli meg, ezúttal szigorúbban, de amikor felemelem a pillantásom, szemei humorral és hévvel teltek.

– Csendben bámultál engem egyenesen öt percig – tudatja velem.

– Ó – ez minden, amit mondani tudok. – Az szép.

És én egy tanár vagyok.

Még mindig nem tudom elfordítani tőle a pillantásom.

– Te… kigyúrtad – mondom, még inkább zavarba hozva magam. A hasizmaira mutatok. – Azok szépek.

Lassan elmosolyodik. Önelégülten. Szemeiben különböző érzelmek villannak fel, amiket nem tudok megfejteni.

– Örülök, hogy tetszik – mormogja, viszonozva a szívességet azzal, hogy lassan végigmér.

Nagyot nyelek, és elfordulok egy olyan testtől, aminek könyvborítókon kellene lennie, elterelve a figyelmemet azzal, hogy megragadok két bögrét, és az asztalra helyezem őket.

– Szóval sokat edzel – bököm ki, amikor nem mond semmit.

Hallom kuncogni mögöttem, de nem igazán akarok most szembenézni vele. Valójában érzem, ahogy az arcom kimelegszik. Azt hinnéd, sosem voltam még félmeztelen férfi körül korábban. Voltam, csak egyik sem nézett ki így. De ez ennél több volt, mert ez Ő volt. Felszedhetett volna 10 kilót, és még mindig vonzódnék hozzá.

– Igen, azt hiszem, ezt elmondhatom – mondja, aztán közelebb lép a hátamhoz. Olyan közel, hogy érzem a hőt a mellkasából. – Te is jól nézel ki, Bailey.

Magamra gondolok, egy mérettel nagyobban, mint voltam, striákkal és narancsbőrrel, és nem értek egyet. Úgy értem, nem vagyok csúnya, vagy valami, csak más, mint voltam. Szültem egy gyereket, és a testem egy olyan női test, akinek van gyereke.

– Hm. Köszi – mondom halkan, kerülve a pillantását. Figyelmen kívül hagyom az izgalmat, ami eltölt attól, hogy így gondolja. Miért számít, hogy vonzónak talál-e vagy sem?

– Gyönyörű nő vagy – folytatja, és én megfordulok, hogy egyenesen a szemébe nézzek.

– Rake…

Elakad a lélegzetem, ahogy kinyúl, és arcomat tenyerébe fogja. A keze érzésétől rajtam egyszerre akarok a karjaiba ugrani és elfutni.

– Sütök néhány tojást Carának reggelire, te is szeretnél párat? – kérdezem, meg kell szakítanom a köztünk lévő feszültséget.

– Szeretnék – válaszolja, ellépve tőlem és lehetővé téve, hogy könnyebben vegyek levegőt. – Megyek, lezuhanyozom.

– Oké –mondom, az asztal peremét szorongatva mindkét kezemmel.

Visszatartom a lélegzetem, amíg elmegy.

Tudnom kellett volna, hogy milyen lesz ilyen kis helyen lenni vele, de nem jöttem rá, milyen rossz lesz.

Mindazok után is, ami történt.

A keserűség, amit iránta éreztem. A düh. Fájdalom.

Mindezeken át, még mindig van valami, egy kapcsolat, ami összeköt minket.

Nem tetszik. Nem – utálom.

Hogy tud még mindig így felizgatni ennyi év után? Azt hittem, utálom őt, de nem. Elsétált tőlem, amikor a leginkább szükségem volt rá. Elhagyott a legsötétebb órámban.

Hogyan tudsz megbocsátani valakinek ezért?

Az igazság az, hogy nem tudsz. Lehet, hogy elástam a sötétséget, de a felszínre fog végül kerülni. Mindig azt teszi.

És akkor még egyszer el fog pusztítani mindkettőnket.